Végre valahára valós vadásztörténetet tudok prezentálni, nem csak olyan szép jelzőkkel felékesített hangulati elemeket -  a hajnali madárcsicsergéstől az estéli harangzúgásig - mint amiket Fekete István pazarul csinált és amit nem érdemes és nem is lehet  utánozni. Azok a vadász írások, amikben senki nem lő semmit  - és erre még büszke is -  kissé álszentek, hiszen éppen a vadászat végső célját hagyják ki.

Mindezek után vagy éppen ellenére, én is azzal kezdeném a tegnapi nap leírását, hogy a délutáni gerlevadászati meghívás idejére olyan fekete, szürke, habos fehér tornyos felhők gyülekeztek a "tetthely" fölött, hogy csak idő kérdése volt, hogy mikor szakad le az ég.  MIndezek mellé dörgött is, a látóhatárnál pedig a felhőből lehúzó szürke föggyöny sejtette, hogy ott már nagyon esik. Olykor a Nap égető sugra áttört a felhők résein, tikkasztó meleget zúdítva ránk. Szóval volt ott minden ! 

De egyáltalán nem érdekelt, hogy mit művelnek a felhők, mert a napraforgó tarlóra folyamatosan  - nincs jobb szó rá - hogy özönlöttek a gerlék. A gerleinvázió még az izületi nyűgjeimet is felülírta, dehogy foglalkoztam én azzal, hogy hol fáj, hol meg nem, csak az eget néztem, rajta a gerlékkel., a lövés előtti elébetartásokat saccolva.

Nagyjából másfél óra telt el ekkora roham közepette, amikorra elfáradtam egy kicsit, talán a gerlék is ritkábban jövögettek, így egy csendes pipázásba simítottam bele, az előző időszak hektikus izgalmát. 

Ennél jobb, eredményesebb szezonkezdést el sem tudok képzelni. 

Istennek hála, hogy még ilyen élményekben lehet részem. Halkan hozzátéve, hogy ennyi évesen ! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.