Fél évszázados korom ereje áramlik leveleimben, hatalmas gyökereim szilárdan tartanak, nyári szélviharnak, téli hófúvásnak hetykén ellenállva. Karéjos, mélyen cakkos leveleim tavaszi zsendüléstől, őszi elvesztéséig jótékony árnyat adnak az alám telepedőnek, akár több generációnak is, ahogy a mondás tartja: én ültettem a diófát, más szedte le a dióját !

Nem zavar, ha szél verte por lep el, jó érzés, hogy ennyivel kevesebb jut máshová, meg egyébként is tudom,  hogy  egy jótékony eső majd megszabadít tőle.

Falun élek, autók szennyét csak módjával kell szűrnöm, így több energiám marad az emberek tüdejének táplálására. Csodás magzatom, zöld burokban jön a világra,aztán pár hónap alatt a bársonyos zsenge teste kemény héjat növeszt, így vigyázva magára, hogy végül az emberek csemegéjévé váljon !  De nem is ekkor van baj, hanem korábban, amikor egy gyütt- ment  valami tengeren túli rusnya bogár átdöfi őket  és gyermekeim testébe rakja undorító váladékát, amibe szegények belepusztulnak .

Rémülten hallgattam az engem vizslató emberek beszédét, hogy én már mihaszna lettem, nincs termésem, ki kell vágni ! Kiáltanám, hogy segítség, hiszen nem  biztos, hogy következő évben is eljön ez a bogár és akkor bepótolom az idei termést is, de ezen kvül is tenném még a dolgomat, amiket eddig elmondtam. Hogy lehet az ember ilyen önző?  Miért kell elpusztulnom mások miatt? Nem elég a szépségem, a sok jó tulajdonságom? 

Komiszak vagytok emberek és hálátlanok ! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.