Kőrben,a látóhatár alján,már majdnem a földig lógott le a szennyes szürke felhő, egyre gyakrabban villámokat szórva magából, mintha a dühét így vezetné le. Csak a szerencsében lehetett bízni, hogy a készülődő égi áldás, nem özönvízszerűen fog leérkezni.Ez már csak azért is jó lett volna, mert a falutól távoli dűlőutakat jártunk, a tarlókon úzekedő őzeket keresve. 

A fohász nem talált az égieknél meghallgatásra, először egy -két koppanó esőcsepp jelezte a szélvédőn, hogy csak eddig tudta a felhő magában tartani a súlyos vízterhét, kiszakadt a "tömlő" és azután valóban úgy jött, mintha dézsából öntötték volna

Innentől kezdve nem az volt a cél, hogy bakot találjunk, hanem hogy egyáltalán kiérjünk a beton útig. Felülről az égiháború, alulról a járhatatlanná ázó út, a kettő között meg én és a majré.

A közel fél órás felhőszakadás után az égbolt szinte kettészakadt, az egyik felén a kormfekete háttérben tündöklő szivárvány íve vetett csodás ívet, a másik felén pedig a tarlók izzottak sárga fényben.Jutalom volt ez a javából az előtte ránk mért félelemért cserébe.

A lővilágnak nem az este, hanem az újból nekiinduló eső vetett véget, pedig éppen ekkor láttunk meg egy jó bakot, de botorság lett volna kiszállni az auóból és két perc alatt ronggyá ázni. Ugyanis nekem még éppen ötven kilométert kellett utaznom hazáig.

Izgalmas és szép kaland volt, sosem rosszabbat..

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.