A naptár - lánykori nevém a kalendárium - és az időjárás, jól összeveszhettek, mert nincsennek beszélő viszonyban. Kikelet havát írjuk de telet érzünk. A jázminokat bontogató, ibolyákat nyitogató, aranyesőt besárgító langyos déli szellők helyett, északi száraz zordság szárítja a szomjas földeket. Merész gólyák nézik értetlenül a kiszáradt, vagy jobb esetben befagyott tócsákat, amik nem sok jóval kecsegtetik a vándorlás után korgó begyüket. Az okosabbak még meg sem érkeztek, kivárnak.

A vadász szíveket melengető szalonkák sem indultak neki az útnak, az az egy-két példány, ami mutatkozik, nagy valószínűséggel nálunk telelők lehetnek.

Vadásznaplómba visszalapozva, a legtöbb szalonkát március közepén láttam, hallottam, az első példányt a Mátrában lőttem -  több mint ötven évvel ezelőtt - március harmadikán. 

Fejreállt a világ, benne a vadászat is, az ember és a természet kapcsolata zátonyra futott, mindkettő gyógyításra szorul. Bevallom, nagyon nehéz "könnyed" vadászati témáról beszélni akkor, amikor a szomszédban háború dúl.

Annál mélyebbre nem sűllyedhet az emberiség, amikor egymást kezdi lőni ! 

Legyen már a kikelet hava, egyben a megbékélés hónapja is ! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.