Figyeljetek már rám egy kicsit, ne rohangáljatok úgy, mint a kétlábúak idétlen gyerekei, amikor beszabadulnak a mi birodalmunkba, az erdőbe.  A kétlábúnak van egy mondása, ami így szól: " ne ordibálj fiam, nem az erdőben vagy!" Mondhatom, furcsa nevelés, ahol élnek, ott csendben kell lenni, ahol meg mi élünk, ott lehet ordítani? 

Na mindegy, hagyjuk, most más tervem van. Ha szoptaok egy keveset, akkor izgalmas útra megyünk. Ezzel oldalra dőlt a nagy koca és a csíkos kicsinyek szomjasan tapadtak  a tejtől duzzadó mellbimbókra.

Még az erdő mélyére is,  - ahová a fialáshoz befészkelt az óvatos koca - belengett a közeli föld illata, meg a frissen vetett magok csábító szaga. A több tavaszt és vetést megélt koca jól ismerte ezt az illatot, nem is tudott neki ellenállni, de a kicsik miatt óvatosab volt, mint máskor. 

Megvárta a sötétet, akkor nagyon óvatosan az erdő széléig settenkedett, ott megállt, figyelni kezdett. Tudta, ahol ember ját, ott a veszély is jár. De a kis csíkos malacoknak nem tudott parancsolni, kirontak a vetésre és anélkül, hogy tanította volna nekik, a kicsi orrukkal szántani kezdték a vetett sorokat, és csámcsogva rágták a megtalált kukoricát.  Ekkor egy erős fénycsóva világította meg az erdő szélét, amiről a koca nagyon jól tudta, hogy rosszat jelent. Egy röffentéssel visszaparancsolta a kicsiket és csörtetve rohant vissza, a biztonságos sűrűbe.

Annyit hallott még, hogy az egyik kétlábú korholja a másikat: Korán világítottál,nem vártad meg a nagy kocát, pedig az is kijött volna!  A másik hang erre szalíden válaszlota, hogy öt nem érdekli a vadkáros síránkozás, kocát akkor sem fog lőni.

De jó is lenne, ha ez a történet mindíg igaz lenne!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.