Nagykörüt manapság főleg a cseresznyéjéről ismerik, a Germesdorfi ropogós, nagyszemű, édes fajta  - amitől a nyál összefut a szájban - már csak a nevének említésétől is. Egy Petrovay György nevezetű földbirtokos létesítette a ma  is létező cseresznyéskertet, amit a falu a mai napig ápol, őriz, hagyományt épített rá.

A cseresznyén kívül van egy másik - de csak számomra -  erős lelki vonzása a falunak, ugyanis itt töltöttem a gyermekkoromat. A nagyszüleimnél. A háború utáni, furcsa, sokszor tragikus életutak egyike volt az övék, akiket ebbe a faluba deportáltak. a szolnoki kórház gondnoki állásából, egyenesen a paraszti világba. 

Kemény fából faragták őket, itt is megállták a helyüket, a  - még ma is meglévő - házuk portáján, mindenféle állatokat tartottak, lovak, tehenek, meg mindenféle szárnyasok vittek gyerekkoromba csodálatos színeket, élményeket. 

Érdekes, hogy nagypapa vadászpuskáját "elfelejtették " elvenni, így az élmények sorába a közös - nem mindíg szabályos  - vadászatok is beletartoztak. A feloldozás a tettünkre a "most konyhára lövünk valamit" kisunokám mondat volt, ami két dolgot jelentett. Az egyik a hallgatást, a másik, a lőtt nyúl gyors zsákba gyömöszölését.

Hogy ez orvvadászat volt-e, vagy az akkori rémes hatalom átverését, döntse el mindenki maga. Én, mindenesetre élveztem !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.