A dámbika átesett a trófeabírálaton és ezüst érmet kapott. Hogy ez számít-e valamit? Talán csak annyit, hogy az élményre, a vadászat minden percének azóta is tartó dédelgetésére szakmai igazolás, hogya kilövés jó volt.

Nem árulok el titkot, amikor elmondom, hogy egy vadászati sikeren napokig tudok "ülni", újra és újra átélni, ahogy egyí barátomnak mondtam, ezt a bikát én már legalább negyvenszer meglőttem - gondolatban. 

De a lövés, az elejtés - a vadászatnak, a vad becserkelésének, "csak" a  - megkoronázása, hab a tortán. Az "én" bikám sem könnyen adta meg a lehetőséget, a két verekedő bika nem sokat mutatott az oldalából, a sűrű szálerdő szinte az egész testüket takarta. Laci - a kisérő vadász - közvetitett, most a jobb oldlalit lődd, most a balt, majd megint jobbot  és ez így ment percekig, ami nekem örökkévalóságnak tünt. 

Nem volt mindegy, melyik bikát lövöm meg, mert az egyik küzdő fél, fiatalabb, gyengébb bika volt. Aztán egy pillanatra "beszobrozott" a két bika - erőt gyűjthettek a továbbiakhoz - és az erősebb bika oldalából is láttam egy keskeny csíkot, amit már csak a fegyver dörrenése követett. 

Szokták kérdezni, érzek-e lámpalázat lövéskor. Bevallom nem ! De a lövés után, olyan remegés tör rám hogy alig tudom a pipám csutoráját a számba passzítani anélkül, hogy ki ne üssem a fogaimat.

Vadászni pedig csak addig érdemes, amíg ezt a lázat érzi az ember!  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.