Olyan ez a nyirkos, szomorkás, mindent beborító köd, mint a háziőrizet. Még az ukrajnából nemrégen érkezett varjak is bágyadtan kárognak felettünk, magukra húzva a ködtakarót, látni nem lehet őket, csak hallani. Sem kedve, sem lehetősége nincs az embernek,  ( főleg vadásznak) hogy nekiinduljon. Minek ! Hová? 

De mégis van egy vadászat, aminek a köd a barátja, ez pedig a libavadászat. Régi emlékeimben - amikor a Dunapart még a területünk része volt - csodás élményekben volt részem - a reggeli és az esti libaleseken. 

Egyik emlékem még a mai napig él bennem, amikor azt éreztem, hogy elvesztem. Elvesztem a ködben.

A Duna kefesűrűn benőtt zátonyán keresztül kellett kigázolni az "élő" Duna homokos partjáig, ahová a libák szoktak estére behúzni. Velem jött Rokk kutyám is, Istennek hála. Esteledett, sötétedett, a napközbeni köd egyre sűrűsödött, mire véget ért a húzás - arra nem emlékszem lőttem-e, vagy sem - gyakorlatilag nulla lett a látótávolság. Bármerre fordultam, csak tejfehér masszát láttam. A visszafelé vezető ösvényt meg elvétettem. Magyarán eltévedtem a zátonyban, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Rokk, pedig lelépett! Ekkor mentő ötletként ( na jó, enyhén bepánikolva) egyet lőttem a semmibe, amire Rokk visszanyargalt, hátha hozni kell  a lőt vadat. Rákötöttem a pórázt és annyit mondtam neki, hogy indulás haza ! Ettől-e, vagy az ösztönétől vezérelve, de szépen kivezetett a zátonyból, éppen az otthagyott autómig !  

Epilógus ! Örökké hálás lettem volna a kutyának, ha egyszer nem lép le és tűnik el egy szarvasrudli után - végleg ! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.