Sosem szoktam - mert nagyképű dolog - magamra hívatkozni, de most megteszem. Az előző bejegyzésemre utalnék, ahol elég nagy arccal jelentettem ki a rám zúdúló őszi záporra, hogy nem nagy ügy, a vadász nincs cukorból...stb. mert az eső utáni szél jól megszárított. De meg ám! Annyira jól, hogy egyenesen belesegített a betegágyba. 

Láz, köhögés, totál ko.!

Hatvan évnyi vadászati tapasztalat után nem  kellett volna a szélre bízni a vizesen rám tapadó ruha száradását. Mert volt ugyan ennél brutálisabb elázásban is részem, de még fiatal koromban.

Röviden! Egy hideg, havas, decemberi délután a vadászterületen talált, vaddiszó nyomát követtem.  Egy patak keresztezte az utamat, a nyomok szerint a disznó átugrotta, gondoltam, én is azt teszem, pedig volt a közelben egy kis fahíd.Az ugrás rövidre sikerült, derékig a patak jéghideg vizében találtam magamat. Normális ember, ilyenkor haza menekül, de nem én, engem hajtott a vadászláz követtem a diszó nyomát.  A lényeg, semmi megfázás, semmi gond és a disznó is puskavégre került!

A két elázás közötti negyven valahány év a kulcsszó!    

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.