Két nappal ezelőtt már megrázta szakállát a Mikulás , kevéske hó esett, ami gyorsan elolvadt. Mára, éppen a névnapjára semmi sem maradt belőle, a vadászatot csak barátságtalan köd kísérte, a fácánoknak sem volt kedvük röpülni, meg mi is fázósan durrogtattunk. Nem sok sikerrel. Azután a Napocska - nagy-nagy erőfeszítéssel - egy kis derűs csíkot vágott a szomorkás ködbe és máris vidámabban gyalogoltunk és  - főleg - eredményesebben lőttünk.

Mondhatnám, hogy egy "szokásos" vadásznapon vagyok túl, jóleső fáradtsággal, de van egy kis tüske bennem. Nem is tudom, hogy publikus-e, de név nélkül azt hiszem megtehetem, ráadásul akár tanulság is lehet "pályakezdő" társaimnak.

Szóval egy velem egykorú, nagy csatákat megélt és igen jól lövő vadász állt mellettem, aki  éppen a fejem fölött lőtt meg egy kakast -  amire már én is emeltem a fegyverem, hiszen az "én" kakasom volt!  Bevallom , nagyon zokon esett a dolog. Először is, a csalódás érzése.  Mintha egy nagy extázis előterében elvennék előlem az akármit. Másodsorban pedig ennél etikátlanabb dolog nem nagyon létezik, ugyanis ilyen esetben - hogy ne szépítsük -  a mohóság mozgatja a fegyvert.

Volt bőven bocsánatkérés - úgy hogy spongyát rá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.