Ott hagytam abba tehát, hogy lovas-vadász történeteimet fogom folytatni. De ez a fránya emlékezet, azt leszámítva, hogy az évekkel együtt kopik is egy kicsit, azon kívül csapongó is. Helyesebben a régmúlt történései tiszták, a közelmúlté kevésbé, azt meg, hogy tegnap mit ettem, már nem tudom.

Drága emlékű Nagymamám jut eszembe, aki egyre gyarapodó létszámú unokáinak nevét képtelen volt megjegyezni, de azért próbálkozott. Büszkén mondhatom én voltam a kedvence. Még akkor is tigris módjára védett például, amikor egy csúzlival lelőtt galamb miatt, az engem szidalmazó szomszéddal szállt vitába, hogy attól, hogy a csúzli az egyik kezemben van, a másikban a lelőtt "corpus delicti" fityeg igencsak élettelenül, attól még egyáltalán nem biztos, hogy az ő csodálatos unokája tette volna. Mármint én.

Tehát, amikor Nagyika, valamelyik unokáját akarta nevén szólítani, elég nagy kalandozásba keveredett a nevek listáján. Az volt ebben külön tündéri, hogy annak ellenére, hogy elég jól látható volt az unokák közötti nemi különbség, mindkét fajta névvel próbálkozott. Általában azzal zárta, hogy "no mondjad már kedvesem, hogy is hívnak téged?"

Itt még nem tartok, bár, amikor még voltak lovaim, akikről majd írok, akkor jópárszor elvétettem én is a nevüket.

Tehát a csapongó, de még jól működő emlékezetre hagyatkozva vágjunk bele.

Innen folytatom!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.