Tegnap kellett volna a folytatást írnom, mert éppen olyan cudar, hófúvásos idő volt, mint amilyenbe az előző történetben keveredtem. Ma már, szikrázik a havas táj, a napsütésben.

Az utosó vércseppet egy kicsiny, sűrű fenyves "bejáratánál" láttam még, a leszálló estében. Innen már nem tudtam tovább követni a nyomot, ugyanis, elkövettem egy hibát, de nagyot. A hátizsákom, benne minden holmimmal, közte a zseblámpámmal is, a lesnél maradt. Nem gondoltam, hogy a lövésemet ennyire "elviszi" a disznó. Vadász nagyapám hangját véltem, onnan fentről hallani: előre kell gondolkodni és csak utána cselekedni.

Reménytelennek tűnt, hogy visszataláljak. Még nappal is nehéz lett volna, de ebben a leszálló havas éjszakában, egyszerűen reménytelennek tünt. Gondoltam, lövök egyet, kettőt a levegőbe, hátha....!

Mindkét lövés puhán halt el a sűrű hóban. Azt tudtam, hogy leülnöm nem szabad, mennem kell, hogy ne fagyjak meg. Nagyjából hátat fordítva a fenyvesnek, meg a benne eltűnő disznónak, elindultam visszafelé. Persze, csak én gondoltam, úgy, hogy az "visszafelé" van. Nem tudom mennyit, az időérzékem teljesen cserbenhagyott, de úgy félórányit, órányit, tapostam a havat, lehetőleg "völgymenetben". A vadászház is völgyben van, patak is van mellette, szóval irány lefelé, hátha.....! 

Nem tudom, mi késztetett arra, hogy ebben a reménytelen helyzetben kiabáljak. Mindenesetre így tettem, kicsit szégyenlem is. Vadász ember ne csujjogasson segítségért. Csak végszükségben! Ugy döntöttem, szégyen ide, szégyen oda, hogy most ez, nagyon is "az "volt. Elrikkantottam magam: - hahó Lajos! Ugyanis Lajos nevezetű volt a vendéglátom akit víg borozgazás közben hagytam ott, a vadászházban Ő nem akart kijönni velem.Milyen igaza is volt!

A második "hahózásomra" Lajos haverom hangját hallottam, mint egy mennyei gyönyörűséget. Mint kiderűlt, alig pár száz méterre voltam a vadászháztól. A disznó, ahogy a vérebes utánkeresésnél és sikeres megtalálásnál kiderült, hatalmas utat tett meg, de majdnem visszatért a rálövés helyére.

A másnapi utánkeresés is jól belenyúlt a napba, Mádról az út hazáig is jó négy órás volt, de a lényeg az, hogy a gyertyagyújtásra éppen hazaértem. Mosolyra váltottak a síró szemek !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.