Figyelem a statisztikám, hogy mikor hányan olvasnak. Igazából, magamnak írom a szösszeneteket, de ha már nyilvánossá tettem - mint egy könyvet - akkor jó tudni, van-e rá érdeklődő. Illetve, milyen témákra van és melyekre nagy a hallgatás.

A blogom - ha jól tudom - vadász, horgász történetek a "tollamból" címet viseli. Próbálom is tartani magam ehhez a tematikához, de miután nem minden nap vadászom ( bár jó lenne ) ezért nem születhet naponta vadászélmény.Olykor kitérőt teszek és utiélményeket közlök, meg képeket.

A következőkre jöttem rá. A vadásztörténeteknél lehervad a kommentezős kedv, úgy amikor egy jó hangulatú társaságban viccet kezd el mesélni valaki. A kényszernevetés megöli a spontán jókedvet. Szerénységemben pedig egy nagy vicctemető veszett el, no nem úgy, hogy sokat ismerek, hanem, hogy mindet elfelejtem. Nekem ugyanazt a viccet egy napon, kétszer is el lehet mesélni, garantáltan másodszorra is újként fogom fogadni. Ugyanis viccmesélés közben - nem arra figyelve - azon görcsölök, hogy legalább egy nyomorék mórickás vicc az eszembe jusson, de nem, nem jut és ettől bepánikolok.  Már mindenki mondott egyet, csak én nem, de azért szorgalmasan heherészek a többiek viccén, pedig egy szót nem értek belőle, mert kutlákolok az emlékeimben, hátha valami beugrik. Nem ugrik!

Lehet, hogy a blogom olvasói is így vannak ezzel. A vadásztörténetek bénítólag hatnak, a hozzászólaló kedvre? 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.