Az előző beírásban azt igértem, hogy folytatom. Tehát ott hagytam abba, hogy megtaláltam - szagra  - a bikát. Segítséget nehéz volt szereznem, végül elég "vegyes" társaság jött össze, a közös az volt bennük, hogy egyikük sem volt vadász, meg az átlagsúlyuk egy mázsa felett volt. 

Mindent magyaráznom kellett, pl. azt, hogy a bikát ne farral előre húzzák, mert akkor minden bokorban elakad. Nagynehezen az erdő széléig vonszoltuk, ahol nekiálltam zsigerelni. Bizony nagyon penetráns szaga volt a bikának, amitől az egyikük öklendezni kezdett. Egyébként ő tartotta az egyik hátsó lábat, hogy a szétfeszített kikát "fel tudjam törni" ! ( ez is szakzsargon). Az első metszésnél, amikor a bika "külső" illatához" a melegen felcsapódó bélszag is társult, ez a vadász elengedve a lábat, elrohant - már bocsánat - hányni. Az elengedett láb viszont engem úgy csapott hátba, mintha éltében rúgott volna a bika, mintegy bosszút állva sorsáért.

Ne haragudj, de nem birom ezt a szagot - mondta a "lábelengedő". Semmi gond - válaszoltam volna, ha a hátbarúgástól nem akadt volna el a szavam.

Szagokról volt szó, ebben a történetben kétszer is a szag volt a főszereplő. Először segített, másodszor majdnem eltörte a gerincem.

Még csak zárásként. A bika is jó súlyban volt, a segítők is, úgyhogy a földet súrolta  szegény autóm "hasaalja".

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.