- Gondolkodtam Papa - így az unokám,-  ha pénzt kapok a munkámért, akkor nem játszóházat vennék, hanem három részre osztanám és nektek, a másik papáéknak és apuéknak adnék belőle. Elakadt a szavam, mert tudom, mennyire szerette volna azt a játszóházat. Lemondott róla, hogy gesztust gyakoroljon. Hogy jó legyen, mert már hat évesen rájött, hogy jó dolog jónak lenni. Állja a szavát, amikor a lovaknál vagyunk, hordja a szalmát, pucolja, eteti a lovakat, mindezt egy nyitott szívű gyermek öntudatával. 

Ő már most megtanulta, hogy egy ló tartása mekkora felelősség és nem csak abból áll, hogy ráülünk és élvezkedünk a hátán. Szeretetre szeretet a válasz a lovak részéről is, mert ahogy meglátják , már vágtatnak felé, igaz, soha nem marad el a jutalomfalat, hordjuk a répát és az almát kilószámra. 

Lovas múltam emlékét a nyerget és a kantárt - 15 évvel ezelőtt, a balesetem után - eltettem emlékbe, a lakás egyik beugrójában porosodtak. Nem hittem volna, hogy a nyereg valamikor még ló hátára simúlhat, vagy a szépen csillogó zabla egy ló szájába kerülhet. De új életre keltek, az unokám lett a gazdájuk, ettől a lelkem  megnyugodott, benne látom a folytatást.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.