A rálövés helyén egy kicsi vércsepp piroslott, majd a tarló melletti kukoricás levelén folytatódott. Biztos voltam, hogy a vendég lövése talált, a távcsőben láttam, ahogy a bak összerándult és a kukoricásba szaladt. De elég keserves volt, amíg eddig eljutottunk.

Hajnal óta jártuk a tarlókat, az erdőszéleken hívással is próbálkozva, de vagy semmi nem történt, vagy csak kis tanulatlan bakocskák ugrottak be a cselnek. Reggel 8 óra körül, - már a reményt is feladva - autóztam el harmadszor egy tarló mellett, amikor egy szalmabála mellett ácsorgó sutát vettem észre. Távcsövezve, a mellette fekvő, igen derék  bakot. is. Öreg, visszarakott - bevallom, korábban soha nem látott - bak volt a fáradt vőlegény.

Semmi más dolgunk nem volt, mint megvárni, míg a bak feláll. Teltek múltak a percek, a vendég idegei is kezdtek rojtosodni, egyre nagyobbakat sóhajtott, szóval jó lett volna ha mihamarabb történik valami. Ráhívtam a sutára, gondolván, ha egy pár lépésre eltávolodik a baktól, akkor az követni fogja. Nem ez történt. Egy másik bak jelent meg a hívásra, amre a " mi bakunk" rugóként pattan föl és hatalmas kergetőzésbe fogtak. Szerencsére gyorsan lerendeződtek az erőviszonyok és ekkor érte a győzelmi mámorban úszó bakot a lövés.

A sűrű kukoricásban nem volt egyszerű a keresés, egy véreb is besegített, de nem volt nehéz dolgunk, mert pár méteren belül megtaláltuk.

Mottó. Napokig kerestem, nézegettem a bakokat, hogy valami biztosat tudjak mutatni - bár vadászatban ilyen nincs - végül Diana kegyelméből a szerencse segített. Sokszor mondtam már - ez is kell a vadászathoz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.