Agresszíven  törték meg az este csöndjét a reccsenések ugyanis eddig csak a kis cickányok télre spejzoló rágcsálása hallattszott. A  Halla-hegy meredek oldala ( falumban a pár méteres dombocskákat is hangzatos hegy-névvel illetik) egy kis patakvölgybe ereszkedik, ahol öreg fűzfák villámsúlytotta torzói sorjáznak, némelyiknél nem is értem, miből tudott kihajtani. Talán az időszakosan csordogáló patak miatt, amely ebben az aszályos évben "elfelejtett" vizet hozni, csak egy kis dagonya maradt a helyén. 

Itt áll az egyik kedvenc lesem, amitől alig húsz méterre van ez a dagonya. Előzőleg a les tövéből sarjadt bodzákat kivágattam, hogy elszáradt ágai ne takarjanak, de a korán leszálló esti sötét galádul magába szippantotta a dagonya fekete sarát - szóval látni nem lehett, csak hallani. A fegyverlámpa kapcsolóján tartottam az ujjam és vártam. A recsegés-ropogás egyre erősödött, éreztem, tudtam, hogy csak egy lépést kell megtennie a disznónak és akkor már kibukkan a fák oltalmából - de...nem tette!

Bizony ilyen a vadászat. Gyakran van egy "de". Hányszor, de hányszor előfordult már, hogy a vadnak csak egyetlen lépést kellett volna még megtenni és akkor...!

Ettől szép és ettől varászlatos a vadászat. A "de"-ket meg nem bánom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.