Halottak napja. Megyünk a temetőbe, virágot viszünk a sírokra, gyertyát gyújtunk a halottak lelki üdvéért. De otthon is lehet a távolban nyugvó szeretteinkért egy-két mécsest meggyújtani. Régmúlt ermlékek szakadnak fel, fájók és kedvesek, arcok jönnek elő a múlt ködéből, elmulasztott szavakat motyogunk feléjük, bízva abban, hogy értik, hallják, hisz bennünk vannak, a lelkünkben élnek.

Ahogy az évek elmorzsolódtak alólam, egyre több halottam lett, családtagok, barátok hagytak itt, szinte észre sem vettem és már én állok  - kor szerint - a sor elején, "bebocsájtásra" várva.

Vadászéletemben nagyon sok derék, nagy tudású, vagy tapasztalatú embert ismertem meg, akik kezdetektől támogatták, alakították vadásszá válásom. Divatos szóval, a mentoraim voltak.

Családi kötelékben kezdtem a "pályafutásom" Nagyapai, Apai hatásokra, amikor tán hat évesen, már velük botorkálhattam a Szajoli ragadós szántásokban, büszkén cipelve az általuk lőtt kakasokat.

De folytathatom a sort olyanokkal, akik - minden érdek nélkül - vettek a szárnyaik alá, akik között, a rendszerek jövése menése okán, volt tanácselnöktől kezdve, párttitkáron át, orvos kollégáig számosan - nagy nagy szerencsémre. Szép évek emléke melenget a Soproni egyetemről is, ahol professzorommal, tanárommal,  a lelkes Afrika -vadásszal köthettem  - korai haláláig - barátságot.

Hosszú az eltávozottak névsora, nem tudok mindenkit felsorolni, talán az emlékükért meggyújtott gyertya fényébe tekintve, a pislákoló lángból sorban előlépnek majd, hogy utólag is hálát tudjak nekik adni, hogy segítettek, hogy irányitottak, hogy átadták tudásukat.

Nyugodjanak békében !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.