Tehát markolom a drótkötelet, kézzel "araszolok". Meglepődök, hogy így jobban érzem magam, mint amikor csak a bot tart egyensúlyban. Ahol a drót egy vaspöcökhöz van kötve, ott a rozsdás szálak sündisznószerűen meredeznek, ebbe nem lenne jó belemarkolni.  Átérek. Innen már látszik a leshely, csak még egy mély sziklahasadékon kell átvergődnöm.

A les inkább egy összetákolt madárfészekhez hasonlít, amit bolond gazdája egy kiugró szirtre épített, egy csökött fenyőághoz biggyesztve. Bepréseljük magunkat Tónival - az inkább egy személyre szabott - kalyibába, végre ülök. Ennek a lesnek az anyagát a hátamon hordtam fel ide - mondja Tóni, akitől azonnal bocsánatot kérek magamban, hogy a lesét kritizáltam.

Egy száraz füves meredélyre néz a les, Tóni szerint erre szoktak  a zergék mászkálni. De most nem "szoknak". A völgyet kitöltő árnyék gyorsan kúszik a napfényben szikrázó csúcsok felé, elnyeli a sötét a fényt, itt a hegyek között későn virrad és korán esteledik. Más törvények vannak, mint "odalent." Ezeket a törvényeket kell betartani, mert különben büntet a hegy. Teljesen világos van még, amikor Tóni a visszamenetelt javasolja és még így is sötétben érünk haza. 

Mutatom barátaimnak a tenyerem, találják ki, mi lehet az a belerágódott barnaság. Az első tippjüket  visszautasítom, féltem féltem, de nem beszarásig, szóval lehet találgatni. Azután elmesélem a drótköteles szakaszt.

Este bejelenti Tóni, hogy a mai nap csak bemelegítés volt, holnap sokkal nagyobb út vár rám. Már nem vagyok biztos abban, hogy zergét akarok lőni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.