A szirti sasok szárnysuhogását leszámítva, csak a lábam alól leguruló kövek kopogó zaja és a tüdőm zihálása töri meg a jégbe, hóba fagyott hegyoldal csendjét. Cudar hideg van, a bajúszom szakállam lederesedik, a leheletem is ráfagy, ugyanakkor mindenem folyik az izzadtság. Egyre gyakrabban kell pihennem - de Tóni felé azt sugallom, hogy csak a tájban gyönyörködök -  ha hátrafordulok, van is miben. A kelő Nap első sugarai a szemközti sziklacsúcsokat aranyozzák be, szinte hihetetlen kontrasztot képezve az általam mászott hegy északi, fagyos zordságával szemben. Sürget Tóni, hogy ne ábrándozzak, hanem menjünk. Kezdem belátni, hogy semmit nem tud lassan csinálni. Gyorsan megy, gyorsan eszik, gyorsan emészt, ez utóbbit sokszor hallom is. 

Egy sziklaszirten végre meglátom a lest, légvonalban nincs messze, de addig még két katlanon is átkelünk. Hátizsákokat kint kell hagyni, szűkös a hely, vállaink összefeszülnek, mozdulni sem tudok. Meg átöltözni sem, marad rajtam a vizes ruha.

Tóni erősen távcsövezi a hegytetőt, majdnem csillagvizsgáló tartásban -  ettől eltátja a száját, ami elég mókássá teszi a marcona arcát. Nem tudom, Tóni mit gondol a sasokról, de elég hamar javasolja, hogy menjünk egy másik lesre. Két rossz közül kell választanom,  megfázás vagy további mászás. " Gema!"  Menjünk - döntök. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.