Elirigyelte a kelő Hold, a Nap aranyló tündöklését és hatalmas vörös tányérjával úgy kelt fel az ártéri erdő fái fölött, mintha azok égnének. Azután szégyenében hamar ezüstösre váltott, hiszen belátta, hogy csak egy éjszakáig  birtokolhatja a Naptól kapott pünkösdi királyságot. Azért próbált szégyent nem hozni a Nagy Testvérre és erős fénnyel szórta be a Duna töltés mellett lapuló búzatáblát. A búza mellet - egy vadásznak térdig érő - kukoricatábla húzódott, abban jelent meg a hatalmas disznó, lassan óvatoskodott csemegézni, a kalászba szökkent búzába. Bizony, még tavasz sem volt  igazából, de már lassan a Péter-Pálok veszik kezükbe a kaszát.

A Duna gáton kuporgó vadász távcsöve kísérte a disznó minden mozdulatát, el kellett dönteni, hogy egy nagy, magányos kan csörtet ott, vagy egy hatalmas koca, "akinek" a malacai nem látszódnak ki a kukoricából. Na, majd ha a búzába ér - gondolta a vadász - kiderül a turpisság.  Nem derült ki, mert a disznó a kukorica búza határmezsgyéjén kezdett távolodni, mintha tudta volna, hogy az a kevés árnyék neki kedvez.

Jobb a békesség - sóhajtott  a vadász és a lelke mélyén egyszerre bánkódott is, meg örült is. Örült, hogy ellent tudott állni a csábításnak és nem kockáztatta a becsületet, de bánkódott is, mert - ha kan volt - akkor ilyen lehetőség nem sokszor adódik egy vadász életében.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.