Az elmúlt két nap vadászata  is szép példája volt, hogy a vadász- szenvedély mire  képes. Fürj vadászatra szólt a meghívásom - Szerbiába.  Nálunk tilos, náluk szabad - holott szinte a magyar határnál vadásztunk, ezért jobban esik úgy mondani, hogy a Vajdaságban voltam.

Előzetesen csak annyit erről a madárkáról, hogy nem sokkal nagyobb, mint egy seregély, csak gömbölydedebb, és ilyenkor  vonul Afrikából Északra. Hangja a jellegzetes "pitypalatty", ami a szerelmi hívódaluk. Sok van belőlük, ezért Szerbiában lőhető, nálunk védett.  Hogy miért, senki nem érti.

Igazából nem lenne nehéz a vadászata, mert semmi mást nem kell tenni, mint estéli és reggeli órákban, jó kutyákkal tarlókat, gyomos parlagokat végigjárni és a villámgyorsan - és szinte a talaj fölött - repülő madarat eltalálni. Igen ám, de nem negyven fokos melegben és gyomos tarlók híján, gazos répaföldekben bukdácsolni, kilométer hosszakon. Nagy segítség - lett volna - a jó kutya, amelyik felkelti és ha eltalálják, megkeresi a fürjet, mert a madárka mimikrije  tökéletes ,  barnás fehéres tollazatával úgy  beleolvad a száraz növényzetbe, hogy emberi szem nem találja.

Voltak kutyák - jobbak, rosszabbak - de a nagy melegben "besült" az orruk és csak esztelenül rohangáltak. Ezért minden lőtt madárkát együtt próbáltunk megkeresni, így nagyon lassan haladt a vadászat és bizony elég gyenge eredménnyel.

Miután még sosem lőttem fürjet, így avatva is lettem

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.