Amikor az autóból kiveszem a puskám és hátamra kanyarítom a hátizsákom, egy másik ember lesz belőlem, mint aki "civilben" voltam. Évtizedek óta ( fél évszázad!) begyakorolt mozdulatokkal teszem a dolgom,  szinte mindig ugyanúgy, mert egy olyan közegben mozgok, ami kiszámítható, számomra tökéletesen érthető és - ami a lényeg -  befogad engem. Értem a természet minden rezdülését, üzenetét, de legfőképpen azt értem, hogy milyen parány vagyok ebben a nagy univerzumban. A kelő Nap, a sápadt Hold, a csillagok, a szél, az erdő, a zajok, a halk neszek, az óvatos vadak - mind-mind egy csodálatos egység részei, érzem ahogy körül ölel ez a harmónia, befogad és jóságával átölel, része leszek az egésznek. Mozdulataim lelassulnak, érzékszerveim kitárulnak, vadász- lelkem kéjesen megmerítkezik abban a csodában, amit természetnek hívunk.

A "másik" énem pedig a napi munka után fáradtan ül a gépnél és ezeket a sorokat írja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.