A favágóktól jött a hír, a nagy, lombár agancsú bika - "akit" egy hete keresek - előző nap, egy jókora akácfa törzsét döngette, amíg az ki nem fényesedett, mintha lecsiszolták volna. A háremét már láttam, a nagy agancshoz nagy vágyak nem társultak, mert egy tehén ünő, borjú famíliával is beérte.

Na jó, ha látták, akkor ott kell lennie, senki nem zavarta őket, tehát biztosra mentem. Előre elmondom a mottót, amit a végére kellett volna, hogy vadászatban csak az biztos, ami fekszik.

Már időben elindultam a "tetthelyre", mert egy hosszú gyaloglás várt rám, amit mindig szívesen teszek, ugyanis nekem már a les felé cserkelés is vadászat a javából.  Hátizsák, puska, lesszék, lőbot, szóval, minden kellék rajtam  lógott az induláskor, de valami már ekkor sem tetszett.  Mintha traktor zúgását hallottam volna.  Sajnos jól hallottam. A két erdő közötti tarlón egy munkagép szorgoskodott,  azt hiszem tarlót hántott,  de mást is tett, ugyanis a bikát és családját onnan biztosan elzavarta és az én reményeimet azonnal lelohasztotta..

Akik a vadász történeteimben a vadnak drukkolnak, azoknak ez egy szimpatikus fordulat lehet. Töredelmesen bevallom, én   nem a "macska rúgja meg" jelzővel illettem a helyzetet.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.