A  nádassal szegett csatorna -  mint a sietős kígyó -  jókora kacskaringókat alkotva húzódott a szélső házak alatt, de azoktól elég távol, annyira mindenképpen, amennyit a vadászati törvény -  300 méterben -  megszab.  Sajnos, felrebbenő fácánok helyett, leginkább  szemetet találtunk, nagy óvatosan kellett kerülgetni a kidobott ágyakon keresztül a használt autógumikig, mindenfélét, nem éppen hízelgő bizonyítványt kiállítva az ott lakókról.  Ide kívánkozik a történet további részére utalva egy mottó, jelesül: ki mint él, úgy ítél.

Egy keskeny kukorica tarló húzódott le, az egyik ház lepusztult udvarától a nádasig, amiről elég nagy gerlecsapat rebbent föl, olykor házi galambokkal vegyesen. Szépen potyogtattuk a gerléket, a házi galambokra nagyon vigyázva. Először nem értettem,  hogy mit rikácsol egy női hang, de miután folyamatosan mondta a magáét - talán levegőt sem véve -  lassan mégiscsak. Folyt a szájából felénk a szitok áradat, meg hogy ő m ár hívta a rendőrséget is, mert mi lelőttük a drága galambjait. Miután ebből egy szó sem volt igaz, nem is foglalkoztunk vele. Egy rövidke idő múlva csörgött a vadőr telefonja, már a bajai rendőrség hívta, hogy befutott a följelentés, majd jönnek és ellenőriznek.

Nagyon szerettük volna, ha valóban kijönnek, ( nem jöttek ) mert éltünk volna egy javaslattal. Ha- és amennyiben  nincs igaza a feljelentőnek - és valóban nem volt - akkor ne úszhassa meg következmények nélkül. Bennünket vadászokat lehet szeretni, lehet utálni - de büntetlenül ne lehessen lealázni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.