Cibálja a viharos szél a cserepeket, úgy zörögnek,  mint egy elhangolódott xilofon. Nagyobb széllökésnél  az üstdob hangja is durván beleszól a vihar-szimfóniába - ez már majdnem viszi  a cserepet is  - szóval tombol a hóvihar, ahogy az előrejelzésekben ígérték.

De a szobában meleg van, enni is van mit, éppen menni sem kell sehová - szóval nézője vagyok csak, nem résztvevője az elemek tombolásának. De mégis szorongok, vadászlelkem gondolatban körüljárja a határt, szinte látom a meglapuló és hóval egyre jobban betakart fácánokat, nyulakat, őzeket, ahogy éhesen várják a vihar végét, de nem sok örömük lesz benne, mert mindent vastagon lefed majd a hó, eljött az ínség ideje.

Most mondanám azoknak, akik gyilkosoknak tartják a vadászokat, hogy etetés nélkül, elpusztulnának ezek az állatok. Kérdeném, hogy a jelzőket ránk aggatók, most éppen mit tesznek ?  Talán zsákkal a vállukon járják a határt? Ha mégsem, akkor kéretik a szájakat befogni !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.