Lassan el kéne indulni, korog a gyomrom, jól fog esni az erdő széli sarjadó finomság. Felállok, nyújtózkodom, de olyan furcsa a közérzetem. A fejemmel van valami baj, érzékeny az a dudor, ahol nemrég még a koronám volt. Éppen ebben az erdőben hagytam el a jókora csontokat, először az egyiket - no akkor nézhettem ki elég furcsán - de már másnap leesett a másik is.

Legjobb lenne elbújni, úgy szégyellem magam, de a csapat többi tagja is kászálódik, vezetni kell őket, bár eddig ez sem így volt. Először a fiatalabbja lépett ki az erdőből, jól körülnéztek és ha tiszta volt a levegő, akkor jöttem én . De most szemtelen lett a fiatalság, könnyű nekik, van még csont a fejükön. Pimaszul még felém is döfködnek, amikor a kopasz fejemmel visszasuhintok, szinte kiröhögnek.

Tudom, hogy ebben az évben is szép koronát kapok majd,  de addig viselnem kell a megaláztatást.

Nézd csak - szól az öreg vadász a társának. Ott elől áll a tar fejű, öreg bika, mögötte az a kettő, második agancsú és a sor végén az a pimasz kis hetyke legény, a spíszer.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.