Az erdei utat  víz borítja, ide nem ér a szárító napfény, árnyék ül rajta. A nyárfák lehullott leveli  barnán, feketésen áznak benne, amikor autómmal áthajtok rajtuk, vidáman felverődnek, azt hiszik szabadok lettek, de azután feladják és újra visszasüllyednek a víz aljára. Lassan visszaáll a rend, a pocsolya megnyugszik és önzetlenül  tükröt tart a fáknak, feledvén, hogy éppen miattuk lett ilyen sanyarú a sorsa.

A les előtti szórón szajkók lopkodják a kukoricát, egyik másik már olyan kövérre hízott, mint egy jól megtermett galamb.  Ragyogó színek, türkizkék szárnytollak, talán az egyik legszebb madarunk,  -  de ahogy mondani szoktuk, nem minden a külső,  hiszen nem mások ők,  mint  pazarul felöltözött fészekrablók, ráadásul rikácsoló hanggal. A Teremtő  jól kitolt velük,  ahogy egy-két agyonsminkelt "cicababával" akik csak az első megszólalásig varázslatosak.

A lassan leszálló este azután csodát tesz a pocsolyával. A fák között beszűrődő napfény megfürdik a vizében, ettől  ő felragyog, megfiatalodik, reménykedik, de a királysága pünkösdi, csak percekig tart, azután rászakad  a valóság, a mindent beborító esti sötétség..

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.