A félkövérre hízott Hold épp a fejem fölött kíváncsiskodott, az éjszakai őrjáratát korán kezdte, hiszen még alig múlt fél kilenc és "delelőn" állt. Az erdő egyik oldalának egy kaszáló támaszkodott, a másiknak meg egy  kukoricavetés.  Amíg a  fáradt-vörösen izzó Nap - egy jókora felhőt is magával rántva - a Mecsek távoli hegye mögé le nem bukott,  addig a kaszálón igen nagy volt a forgalom. Egy sietős borz vágtatott át rajta, biztosan a kölykeinek ment vacsorát gyűjteni, de a nyulak sem voltak szégyenlősek, a szerelmi hevületükkel nem várták meg a tapintatos sötétet, vadul rohangáltak a nőstények után. Fácánkakasok csipegettek valamit, hol lehajtott fejjel nagyot iramodva, hol peckesen, magasra tartott fejjel jókorákat rikkantva, a nyomaték kedvéért a szárnyukat is összeverdesve. Erőfitogtatás volt ez a javából.

Az esti szürkületet csak szégyenlősen kezdte átvilágítani a Hold,  ez az átmeneti fény a legrosszabb,  legalábbis nekem.  De azt azért szabad szemmel is észrevettem, hogy disznók kezdtek kisorjázni az erdőből, először   egy jó nagy, majd két kisebb, végül  vagy négy malacka. A távcső is csak annyit tudott segíteni, hogy a malacok csíkosak, de abban már nem, hogy melyik disznóhoz tartoznak, mert hol az egyik köré gyűltek, hol a másikhoz.

A távcső gumija már karikát nyomott a szemem köré, de nem tudtam eldönteni, hogy melyik disznó  nem hiányozna a csapatnak. Így maradt a "bevált" módszerem, az óvatos szökés.

No, majd ma!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.