Hát ezt is megértem. Azt hittem hogy már végleg elbúcsúztam a vadászláztól, de nem - hála Istennek -  nem. A bőgő szarvasbika látványa, vagy a szórón turkáló disznóé - most ha megköveznek ezért  vadásztársaim -  akkor is megmondom, hogy nem hoz lázba.

Igazi - olyan lábakat remegtetős vadászlázat - jó tíz évvel ezelőtt éreztem utoljára, meg tegnap. Mindkét esetben ezért, a libák voltak a " ludasak".  Az a katarzis,  amikor a több ezer liba hatalmas robajjal egyszerre megemelkedik  és  fülsiketítő gágogással, kezd a fejem fölé húzni - nohát ilyenkor igencsak kiesik a pipa a számból. De talán jobb is, mert elharapnám a csutoráját, szóval ennél nagyobb vadász-élmény számomra nem létezik.  A tíz évvel ezelőtti és a tegnapi libahúzásban volt még egy közös dolog. Mindkét esetben csak pár darab lőszer volt nálam.

Ha ehhez hozzáteszem, hogy a libázás előtt igen jót fácánoztunk is - akkor csak az irigyeim sorát szaporítom.

Történet nem lehet zárszó nélkül, az pedig illesse meg a meghívómat. Ez pedig a köszönet szava.  Jó nagy emberbe, méretes jóindulat fér  - ami kölcsönös és méretarányos. Derék ember vagy Péter, igaz vadász!

Ja és a libából igazi ludaskása lesz!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.