A vadkacsa gácsérok, szerelem- ittasan kergették szegény tojókat, de közben egymást is püfölték, súlyos sértéseket hápogtak egymásra, szóval úgy veszekedtek,mintha kocsmában lennének. - Ez az én csajom, nem mászol le róla -  sápogta az egyik udvarló, hogy nyomatékot adjon szavának,  szárnyával verte a "befutót".

Amikor a szegény asszonyságok  megunták  a kegyeikért folyó verekedést, meg az egész hajcihőt, nekilendültek a tavaszi égboltnak, hátha letudják rázni a zaklatókat, de nem, mert  húzták maguk után őket is. Nagy hápogással,  jó nagy kőrt írtak le a horgászok feje fölött, majd - előrenyújtott lábakkal  fékezve a landolás lendületét -  újra vízre ereszkedtek és ott  minden kezdődött elölről. A hoppon maradtak, vagy a szerelemtől megfáradtak, a tó közepe felé úszkáltak, okosan figyelve a horgászok zsinórjaira.  A délutáni napfényben, csillogó, szikrázó egymásba olvadó "V"  betűket formáztak  a tó tükrére.

A korai tavasz simogató melege a horgászok kabátját is levette, a zsongító, álmosító melegben , csak ritkán szólalt meg a kapásjelzők pittyegése. Kapja már, kapja? - szólt innen onnan egy-egy horgász hangja. Nem kapja az, csak úgy pedzi !  - jött a válasz.

Tetszik nekem a horgászok türelme, nyugalma, meg a kacsák hevülete.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.