A házunk mögötti féltető alatt sorjáznak a bika trófeáim, most új szerepkőrben. Ugyanis a tetőtartó gerendákra rakott fészekben, egy rozsdafarkú család költötte ki a fiókáit. Három sárga kis csőr tátog, amikor megérkezik valamelyik szülő és amíg az egyik etet, a másik - a szarvasagancsok valamelyikének ágán - vár a sorára.

Csendesen pipázgatva figyeltem a családot. Idegesen repdesett a két szülő, olykor egymással is hajba kapva, mintha családi perpatvar zajlana - sőt - az egyik, de meg nem mondanám, hogy melyik, elzavarta a másikat. És ekkor, történt valami. A szűknek bizonyuló fészekből - akkor még azt hittem véletlenül -   kiesett az egyik kis csimasz.  Jó nagyot esett, de látszólag épen maradt. Mit tehettem volna, visszatettem szegényt.

Még félig sem szívtam a pipámat, amikor másodszor is kiesett, de ez már nem volt véletlen, ugyanis valamelyik szülő, vagy a másik két erősebb testvér lökte ki - jól láttam -  szóval közös volt a halálos ítélet és a végrehajtás is.

A természet bölcs, ha néha túl keménynek is tűnik, az állatok a túlélés belső parancsára hoznak  - olykor számunkra  kegyetlennek tűnő - döntéseket.  Ezt el kell fogadnunk, sőt, akkor teszünk rosszat, ha beavatkozunk.   Az ösztönökben nincsenek érzelmek, azok évezredek alatt alakultak ki, a rozsdafarkú jobban tudta, mint én, hogy hány utódot tud felnevelni.

Próbáltam a kis árvát etetgetni, el is fogadta a nehezen megfogott legyet, de reggelre meghalt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.