A vadásztatás már nem az én "kenyerem", volt részem benne évtizedekig, amikor a társaságunk" élete" függött a trófeákért kapott  bevételektől. Azután szép lassan elérte- sőt,  maga alá gyűrte egy-két vendég viselkedése az ingerküszöbömet és kijelentettem, hogy elég volt. Soha többet ! 

Azért kivétel akad, de csak barát formájában. Baráttal szívesen vadászok, mert ismerem, tudom mire számíthatok, stb.  De még így is érnek váratlan meglepetések. Ahogy az alábbi kis történetben.

Egy régi ismerőssel ültünk ki lesre, konkrétabban bakot szerettem volna vele lövetni.  Meg is volt erre az esély, mert a les előtti búzatarló szinte hívogatta, csalogatta ki az erdőből az üzekedés végére megfáradt párocskákat, egy kis levezető kergetőzésre. Ez már az üzekedés utóélete,  olyan - hogy érthető legyen - amikor már jóllakottra ettük magunkat, de a szemünk még kívánja a folytatást. Erdőben nem lehet ilyet tenni, ehhez szabad tér kell.

Egyszer csak, egy bak jelent meg a "színen, alig ötven méterre. Megnéztem, lőhető volt, nem túl nagy, de ághiányos. Távcsővel néztem a bakot, vártam, hogy durranjon a puska - de nem olyan gyorsan - mint valójában. A lövés pedig - valahol fél úton - verte fel a szalmás port.

Ami itt következett, az tizennyolcas karikát érdemelne. De a lényeget azért megértettem, szegény cimbora nem a jó billentyűbe nyúlt bele. Szakmaiknak mondom, a gyorsítót akarta aktiválni, de az elsütőt húzta meg.

Rutinos öreg vadász a cimbora  - és lám, a vadászat izgalmában - még ő is tudott hibázni.

Ezért ( is) szép ez a vadászat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.