Tavaszt hazudtoló didergős hideg reggel volt -  nem is reggel, még csak hajnal - amikor az első botot bedobtam, gyönyörű, gusztusos, csokorba tűzött gilisztával a horgon.  Az északi szél, ezüstös fodrokat sodort a tó vizén, úszózni nem lehetett, csak fenekezni. Már előző nap összekészítettem az etetőanyagokat, vettem csontit, gilisztát, stb. - ha jól számolom ( nem teszem) - már jó háromkilónyi hal ára ment el arra, hogy "ünnepi" halat fogjak. Mert az ugye mégis csak más, ha a pecás a sajátját eszi.

Ezen a hangulatos tavon teljesen mindegy hová ül az ember, a tómeder sima, nincsenek benne "haltartó" helyek, szóval a fogást a szerencse vezényli. Azért bevetettem minden "ravaszságot", eddig tanult trükköt, hogy végre sikerem legyen. Teltek, múltak az órák, de még egy kis kapás sem jelentkezett, hogy valami kis izgalom járjon át a hideg helyett. Pedig a leghatásosabb - szerencsét hozó - fegyveremet, a pipát is bevetettem.  Nos, a kabala-pipa  bevált, kihúztam egy kisebb pontyot. Utána újra semmi.

Közben gyülekeztek a későn ébredő horgászok, a mellettem lévő helyre is lepakolt egy horgász hölgy. Nem szaporítom, kb. fél óra alatt, három szép pontyot húzott ki ! Érti ezt valaki?  Csali ugyanaz, a tó is ugyanaz, de valami mégsem ugyanaz.

Amikor látta, hogy pakolok, mert feladtam a küzdelmet, átballagott hozzám és egy szép nagy pontyot nyomott a kezembe, fogadjam el, neki a másik kettő is elég. Azt is mondta még, hogy neki mindig szerencséje van.

Remélem a pecásoknak nem Diana a védőszentjük, mert akkor lesz vele elszámolni valóm.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.