A hajnali harmat olyan súllyal telepedett  a kaszálás előtt álló lucernára, hogy szinte  belegörnyedtek a levelek. Az erdő sarkától a lucerna túlsó felénél kezdődő tarló felé cserkeltem, mert a kelő Nap fényében megláttam egy elég szép testű bakot, de az agancsot nem, mert állandó mozgásban volt, egy suta után baktatott, de már ő maga sem tudta, hogy minek. Unták már a sok szerelmes kergetőzést, belefáradtak az előző hetek mámorába. Ha ők nem jönnek felém, majd én megyek feléjük - döntöttem és elindultam hogy "átszelem" a lucernát.

Először csak görnyedten óvatoskodtam feléjük, de a suta egyre többször felém tekintett, de biztos voltam benne, hogy nem látott, mert szemébe sütött a Nap. Lehet, hogy csak az ösztöne jelzett, nem tudom, de jobbnak láttam, ha négykézláb folytatom a manővert. Nem volt valami szerencsés ötlet, mert pár perc alatt, ...szóval még ott is folyt a víz - ami nem lett volna baj, a ruha majd megszárad, csak a hátamon utazó fegyverem féltettem.

Amikor végre az utolsó lucernabokrot is eltoltam az arcom elő és nagy óvatosan körülnéztem a tarlón, bizony meglepődtem.A baknak és a sutának se híre sem hamva, pedig  tőlem alig harminc méterre kellett volna lenniük - de nem voltak.Sem ott, sem sehol!

Amíg én a lucernát "legeltem" az őzek leléptek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.