Egy kolléga rácsodálkozott, hogy a rendelés előtt fél órával, már a rendelőben vagyok. Mondtam neki, hogy nem szeretek elkésni, de ez egy túl egyszerű magyarázat, az okok sokkal mélyebbről datálódnak. Első, de ezen alkalommal rajtam kívül álló serénységem, azt eredményezte, hogy születésemmel nem késtem el a második világháborút., Buda ostromát egy óvóhelyen, nyakig pelenkában élvezhettem. 

Iskolából sem késtem - ha jól emlékszem sosem - ennek néha praktikus okai voltak, például egy elfelejtett házi feladat villámgyors bepótlása. 

A földből alig látszódtam ki, de már vívóedzésre jártam - kitalálható - fél órával hamarabb. mert ennyi kellett, hogy beöltözzek, áhítattal hallgassam az akkori menők jópofa szövegeit. 

Járművet, vonatot, buszt sem késtem le sosem - ebben Nagyapám mondása volt az irányadó, mely így szólt: "váróterem, van, váró vonat nincs ".

Misére is hamarabb érkezem, mint a kezdést jelző csengettyű hangja - mert kell az a fél óra, hogy a lélek is felvegye a hely üzenetét, a csendes számvetést.

Végül a vadászat is olyan számomra,  ahonnan - bármilyen furcsa is - de el lehet késni. Most nem arra, illetve azokra gondolok, akik kamerán megfigyelt disznó kilövésére érkeznek - percnyi pontossággal - hanem a templomi áhítathoz hasonlatosan, rákészülhetek a vadászatra, elszívhatok egy pipát és hagyom, hogy a hely varázsa megérintsen, a természet magába fogadjon, így hagyva időt a lassan rám boruló estének, a vad megjelenésének.

Szóval nem kidobott idő, ha valamire hagyunk egy kis csendes ráhangolódást !

Javaslom, ki kell próbálni, jót tesz a léleknek !  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.