Minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy a több tíz év óta tartó reggeli-esti,  kutyasétáltatásaim már úgy beletartoznak a falu- képbe, mint a déli harangszó. Ugyanis nem maradhat el egyik sem. Hogy ezt miképpen minősítik, talán jobb, ha nem tudom, de azt igen, hogy a két kutyám éppen olyan ismert, mint jómagam.

Nos, ennyi bevezetőül és most a történet, ami megerősíti az előzőeket. 

Két nappal ezelőtt, a reggeli séta alkalmával, Samu kutya - a vizsla - beleakadt Vahúr - a tacskó - pórázába és ettől olyan ideges lett, hogy alig tudtam megnyugtatni, amíg bogoztam a pórázt. Ezen művelet közben elegedtem a rugós póráztartót, más sem kellett Vahúrnak, már szökött is, húzva maga után a pórázt. Samu meg utána ! Füttyöghettem, kiabálhattam, pillanatok alatt eltüntek valahol a szőlőskertek irányában. Ekkor estem előszuör pánikba. Ugyanis az nem gond, ha Vahúr lelép, mert egy kis "maszekolás" után mindíg hazajön, de most rajta volt a póráz, ami elakadhat, akár meg is fojthatja. Keresni kezdtem őket, futkostam fel-alá, mint a tojós galamb, de sehol semmi. Elindultam haza, hogy autóba üljek és bejárjam a falut, de ekkor derült ki, hogy mindenki engem keres, mert a két kutya a Tsz gépműhelyében kötött ki - amitől kitört a "pánik", valami baja lett a "dokinak".

Nos eddig a történet, a kutyáim meglettek, de ennél fontosabb a tanulság. Amikor kérdik, hogy mi köt engem ehhez a faluhoz, akkor azt szoktam mondani, hogy a jó közérzet, a biztonság és az emberek szeretete.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.