Még csak egy derengő vörös fény jelezte az ég alján, hogy pirkad, az éjszakai sötétből lassan lővilág lesz. Legutóbbi ittjártam óta sokat változott a táj, a repce és a kalászosok megadták magukat a mohó kombájnoknak, a tarlókon szállításra várva sorjáztak a kövér bálák. 

Jámbor, még félelmet nem ismerő gidák bámulták meg autónkat, nem értve, hogy az eddig őket féltve óvó anyjuk, most miért azt a goromba agancsost választotta, és mit művelhetnek a sűrű kukoricásban, amit ők jobb, ha nem látnak.  

Jó takarást biztosító kukoricás szélében elhelyezkedve, hívni kezdtünk. A buttolón először gida hanggal, majd sutasirámmal próbáltunk bakot hívni, jöttek is, de csak fiatal legénykék, sutához nem jutó ,szerelemre éhes ifjoncok.

Elkopott a reggel, nekitüzesedett a délelőtt, erre a napra beigért kánikula kezdett valóság lenni. A tarlókon megszorult a hőség, a vadászat túlélő jelleget öltött, de az őzhívás erről szól.

Mielőt a Nap delelőre ért volna, feladtuk a "küzdelmet", igaz az őzek is behúzódtak az árnyékosabb kukoricásokba, ahonnan semmiféle csábító hangokkal nem lehetett kicsalogatni őket. 

A hajnal háromkor kelés, a sok sikertelen próbálkozás, az agyforraló meleg, lassan felélte az erre a napra jutó energiámat , "majd legközelebb" - mondattal búcsúztam vendéglátómtól.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.