Nem tudnám megmondani, hogy a viharos szél, kinek, vagy mire jó. Talán a szörfösöknek, hogy hasítsák a vizet, vagy az esőn ázóknak, hogy szétkergesse a felhőket. Azt viszont bízvást tudom, hogy a vadászoknak nem jó. Az erdőben dimboló szél a vad közeledését észlelő két érzékszervünk közül elveszi az egyiket, pedig a fülünk messzebbre "lát" az erdőben, mint a szemünk! 

Kacsát, libát, de még a lassabb fácánt is úgy a hátára tudja kapni a szél, hogy vadász legyen a talpán, aki ezt le tudja követni. Aztán amikor az ember kezd ráérezni, hogy kocsirúdnyit kell elébe tartani a szélvészgyors vadnak, akkor egyik-másik nekifordul a szélnek és szinte megáll a levegőben.  Nos akkor ez a kocsirúdnyi, éppen a vad mőgé kerül, lehet bőszen káromkodni. 

Ekkora bevezetés után jön a lényeg. Ezen a napon a cudar szelet, még csepergős eső is tarkította, ahogy mondani szokták, a kutyát sem verik ki ilynekor. És ezzel már rá is kanyarodtam a témára, a kutyára !

Már előre eldöntöttem a "koreográfiát", ha szembe jön a fácán, nem fogok rálőni, mert szarrá megy szegény, hanem hátat fordítok neki és amikor elzúg a fejem fölött, "elmenőben " lövöm meg. MInden stimmelt, jött, fordultam, lőttem, leesett ! Büszkén néztem a "művemre" amikor két kutya egyszerre ért a madaramhoz, és mindegyik magának akarta, egyik elölről, a másik hátulról húzta, a szegény madaram meg kettészakadt.

Így vált érekessé a terítékem bediktálása, mert volt három egész és két fél kakasom !

A kutyákat meg nem minősítem!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.