Az öröklött vadász-szenvedély manapság nagy ritkaság, igazi kincs, amit ha görgetünk vissza, akkor a vadászatra mentséget is találunk ( ha kell egyáltalán), mert elérünk az atavisztikus ösztönök világába, őseink életösztönéhez, a vadászathoz. A mai viágunkban már egyre ritkábban öröklődnek etikai erkölcsi normák, a szülőktől ránk hagyott értékek megbecsülése, mivel egy gyökértelen réteg fogott kézbe puskát, jutot korlátlan vadászati lehetőséghez.  

Furcsa bukfenc, hogy mindezek egy velőscsont kapcsán jutottak eszembe ! Velőscsont és öröklés? Majd valahogy összehozom ! A történet úgy kezdődött, hogy megláttam a húsos pult sarkában hívogatóan velem szemezni pár darab marhafarkot és mellettük - jaj de gyönyörűen - egyformára fűrészelt velős csontot ! A marhafarok - lánykori nevén ököruszály - meg a velőscsontok egy olyan leves emlékét varázsolták a számba, amit Édesapám főzött egyszer, egy vadászat után. Pirítós a tányéron, a velőscsont a kés fokával megkoccantva bizarr pluttyanással púpozódott a kenyérre, só, bors rá és lehetett harapni. Nekem ez a szertartás, apai örökségként rögzült éppen úgy, ahogy a vadászat.  

Úgy gondoltam ezt inekem is át kell adnom, így a vasárnapi marhahúsleves ékességének a velőscsontnak a pirítósra koccantását a fiamra bíztam, így már három generáción ívelt át a vadászat és a velőscsont ! 

Be kell látni - aki szereti - hogy a velős pirítós nem egy hétköznapi étek, de lehet ünnepi, ha mellette a családi emlékek, hagyományok kerülnek az asztalra !

Jó étvágyat ! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.