Nagyon szép ás jó, mondhatni felemelő érzés vadászat kapcsán mindarról írni, amit átélek, a látványról, a felhőkről, az erdő csendjéről, az alkonyatról - azután Fekete István után szabadon - az estéli harangszóról, ami egyben a hazamenetel ideje is. 

De azért a vadászat ennél többről is szól, mégpedig egy vad elejtéséről, a vadász sikerről. Nem számoltam hányszor mentem már erre a lesre  - mint a viccbéli vendég töltöttkáposzta fogyasztását méltató vendéglátó  mondta, hogy nem számoltam hány tölteléket ettél ettél, de volt az hat is - így én is csak saccolom, hogy legalább tizedszerre. 

Pedig az erős fagy nem volt csábító, a sok rétegű ruha is csak ideig óráig áll ellen a szélnek, meg a hidegnek. Mint minden vadászat ez is a pipámmal kezdődött, de még felénél sem tartottam amikor a les mögötti meredek oldalban disznók szöszmötölését hallottam. Azután nagy csend lett - a kérdés viszont ott maradt, elmentek, vagy csak szoborrá merevedve figyelnek -  mindenesetre "szolgálatba " helyeztem magam, ami azt jelentette, hogy a félig szívott pipát zsebre vágtam, kockáztatva a zsebem kiégését. 

Alig pár perc múlva a szórón először egy kis süldő, majd még egy, utánuk nagy óvatosan, két ,termetes koca jelent meg. Nem volt kérdés, hogy a legkisebbet fogom lőni, csak azt kellett kivárni, hogy nehogy a kocák álljanak mögötte. 

Most is szólt a hatórási harang, most is szép volt az este, de a disznó mellett állva, ez még szebb lett ! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.