Csupa jót jósolt a sokat szapult meterológia erre a napra. A naptári hónaphoz képest túl jót, hiszen még csak február végét írjuk, de a mandulafák virágoznak, a méhecskék örömmel dongják körül az első tavasz-ízű nektárt. A szerencse is mellénk szegődött, mert a vadászatot eredetileg mára ( szombat) terveztük,és ahogy kinézek az ablakon, zuhog az eső, hozzá kemény északi szél tépázza a fákat. 

De kanyarodjunk vissza a csütörtökhöz, amikor a 16 fok mellé langyos déli szél is társult, amitől sorra kerültek le a pulóverek, ingujjra kellett vetkőzni. Egy nádast hajtott a brigádunk fürge lábú része, de még csak a távolból hallattszott a kutyákat irányító Andris hangja, lövés sem dörrent, mondhatni kellmes csönd volt, amikor a magasból egy pacsirta  önfeledt trillázása száll alá, szívet, lelket melengetve. 

Azután a nádas szélén megjelent az első  - ahogy mondani szoktuk - szélező vadász, Péter fiam személyében. Ekkor már rebbentek a fácánok, az ő irányában is, amiket sikerült neki ,szépen "leszólítania". Hű, de büszke apa voltam ! Vagyok ! 

A vadászat végére négy-négy fácánt sikerült lőnünk ! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.