Az olajfüzesben, egy pár négyzetméteres tisztáson álltam, szemben a hajtással. No nem volt ez, valami nagy, sokemberes hajtás, csak a vadőr fiú, meg a kutyája keltegette a madarakat. A fák koronája között, elég kicsi volt az a hely, ahol - ha jön a fácán - meg tudom lőni, de nem is nagyon akartam, mert már négy fácán lógott az aggatékon. Ekkor  "berregve" közeledett egy kakas, vele a kiabálás: - figyelj doki, megy a madár ! Egy pillanat alatt foszlott semmivé, a négy fácán fölött érzett megelégedettségem. Mentségül, az nem is vadász, akit nem hajt a vére.

Nem sok esélyt adtam, hogy ezen a szűk helyen meglátom a kakast, meg miért éppen ott akarna elrepülni, ahol az égből, csak egy kalapnyit látok,  ha meg igen, egyáltalán rá tudok-e  majd lőni? Ennyi időm nem volt, mint amennyi alatt ezt végiggondolhattam volna, de Diana felém irányította  szegény madarat.  Szinte a fák koronáján keresztül lőttem meg...!

Jókora sarkantyúja volt a madárnak, szóval nem mai gyerek volt. A tepsiben, két órán keresztül sütöttem, de végül, omlós lett és finom.

A zsákmányszerzés elérte igazi célját, az elejtett vad, a vadász tápláléka lett, mint ahogy azt őseink is tették.  Így kerek a történet és így altatható a lelkiismeret.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.