Kész tényként kezeljük, hogy a kutyát domesztikáltuk. Magyarán háziasítottuk, magunkhoz szoktattuk, életük, sorsuk, tőlünk függ. Legtöbbjük már nem ismeri a "szabadság" érzését, de nem is tudna vele mit kezdeni. Persze vannak kivételek, "akik" - legtöbbször nem jószántukból - a kóbor életet választották. De még ezek a szerencsétlenek is keresik az emberek közelségét, mert más módon nem jutnának szűkös táplálékukhoz. Tudják, hogy az életbenmaradásukhoz kell az ember társasága. Nem gazdaként, csak élelemforrásként.

Ezen logika mentén gondolná az ember, hogyha négylábú társunkat valami rossz, kellemetlen akármi éri, vagy veszélyt érez, akkor hozzánk, emberekhez meneküljön, hiszen társunk lett, jóban rosszban.Ezt ugyan csak mi mondjuk. A kutyákat a kutya sem kérdezte erről - hogy ezzel a halovány szójátékkal éljek.

Mire is akarok kilyukadni. Volt ez a földrengés. A kutyák, már hamarabb megérezték, izgatottak lettek és menekülni akartak. A biztos otthonból a bizonytalan semmibe. Akkor hogyan is van ezzel a domesztikálódással? Mégsem hozzánk menekül a pánikba esett kutya, hanem valahová el, bele a vakvilágba? Ott érzi magát biztonságban?

Bevallom, nekem tetszik ez a viselkedés. A farkas ős génjei léptek működésbe. Ez pedig sokkal egészségesebb, mint az ember hatására elpuhult, lebutult viselkedés. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.