A hófedte sziklák mászása közben - olykor belém villant, hogy Istenem, csak még egyszer ülhessek egy csendesen fodrozódó víz partján és várjam a kapást. Soha többet nem fogok hegyre mászni - ígérgettem magamnak -  ha egy zerge, vagy egy fajdkakas azt akarja, hogy meglőjem őket, akkor legyenek szívesek és jöjjenek le onnan a hegyek közül, valami könnyen megközelíthető, sík területre. 

A hegyek ormán megfogalmazott óhajom gyorsan teljesült, egy kissé hűvös, szeles időben csendben figyeltem a kapásjelző karikát - amit csak a szél himbált ide-oda, fárasztva a bámuló szemet. De az egyik boton, mintha rándult volna, majd lassan leereszkedett, majd felcsapódott. Ez az!  Bevágáskor éreztem, hogy komolyabb a hal. A hajlékony, könnyű bot karikába hajlott, a zsinór szinte vágta a vizet, ahogy a hal jobbra balra száguldott vele.  A fék is dolgozott, engedte a halat kirohanni. Élveztem a helyzetet, nem siettem a hal kihúzásával, ugyanis a horgászatnak ez a része maga az élvezet.

 Ennél a kifogott pontynál nem kell a lassan klasszikus fohászt mondanom, hogy add Istenem, hogy akkora halat fogjak, hogy ne kelljen hazudnom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.