Egyre szaporában esett az eső, az erdei nyiladékon  - félkerékig a ragadós agyagba süllyedve - kínlódott a a frissen kikalapált autóm az erdő széléig, ahonnan már gyalog caplattam a friss vágás széléig, ahol egy összerakott farakás mögé telepedve vártam a lombár agancsú bikára. A nyomai jól látszottak a két erdő közötti tárcsázott földön, nem volt nehéz kitalálni, hol kell "őkelmét" várni.

Egyre feketébb felhők kezdtek a szürke égre  kúszni,az eddigi csepergés folyamatos esővé  vált, a kalapomból a nyakamba csorgott az eső -  ráadásul a sötétedés is hamarabb köszöntött be, mint ahány órát, a közeli falu harangszava kondított - szóval úgy gondoltam, tovább nem várok, amíg egyáltalán esélyem van, hogy ki tudok menni autóval, elindulok haza.

Ekkor jelent meg a bika. A szemközti erdőből lépett ki, éppen ott, ahol vártam. Eddig jó, meg az is, hogy felém vette az irányt, egyre közeledett, de- ami az estéli vadászatokban a legrosszabb, - hogy  közben szinte teljesen besötétedett, úgyhogy amikor nem többre, mint ötven méterre állt előttem -  a testét ugyan jól láttam, a távcsövem "piros pontja" a blattján állt -  de az agancsát már nem. Lehet, hogy a várva várt lombár volt, de az is lehet, hogy nem. Miután én nem "csak" egy bikát akartam lőni, hanem csakis a lombárt - a bikát elengedtem.

Egy bikával "szegényebben", de egy élménnyel gazdagabban értem haza.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.