A  kelő Nap sugaraiban, a  focipályáig húzódó keskeny betoncsík úgy szikrázott az éjszakai eső után, mintha patakocska lenne. Az út két oldalán, nyírfák, diófák és mindenféle elvadult gyümölcsfák sorakoznak, amiken sűrű sorokban varjak ültek, de a betoncsíkon is "telt- ház" volt . 

Folyamatosan cserélődtek a szerepek az ágon ülők és a betonon lévők között, nagy károgásokkal tették mindezt, szóval nagy volt a nyüzsgés.Ezek szerint megjöttek az ukrajnai vándorvarjak - állapítottam meg, de azt nem értettem, miért éppen a betonon ropják örömtáncukat.

Ahogy megláttak bennünket, mármint Bercivel,  méltatlankodva elszálltak, egy-két fiatalabb pontosan a fejem fölött,  őket a mutatóujjammal kísérve  halomra "lőttem". Ekkor vettem észre, az agyoncsipkedett gilisztákat. Nem tudom, mi készteti a gilisztát arra, hogy az út egyik oldaláról átmásszon a másikra, de eső után ezt teszik. Ha közben felszárad a beton, akkor kiszáradva végzik az út közepén, ha nem, akkor szerencsés esetben a "túloldalon" ugyanaz fogadja őket, ahonnan elindultak. Ez tényleg a cseberből vederbe esete.

 Két évvel ezelőtt az "év madarának" választották a varjút. Ettől én még nem szerettem meg. A gilisztákat viszont nagyon sajnáltam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.