Az  előzetes riogatás ellenére nem volt köd, de még egy árva felhő sem takarta az Inotai erőmű párájába süllyedő - aludni készülődő Napot. Alig két-háromszáz métert kellett a lesig gyalogolni, de azt bizony meredeken, jókora hátizsákkal a hátamon. Sokan csodálkoznak, hogy miért cipelek ekkora zsákot, de amikor a hideg miatt öltözködni kell és én sorban varázsolom elő a ruhadarabokat, meg a fényképezőgépet, meg egyéb fontos vadászati kellékeket - kivívom az elismerést. Gyuri ajánlkozott a cipekedésre, de sem a hátizsákot, sem a puskámat nem engedem, hogy más vigye.

Még nem értük el a les létráját, de már ráláttam szóróra - amin egy hatalmas kan csemegézett a kiszórt káposztákon. Ez jól kezdődik, állapítottam meg, hiszen alig tíz perce "vadászom" és már van mit nézni - mert ugye egy ilyen kant meglőni - pénztárca elleni halálos vétek lenne.

Ahogy a kan elkocogott, mi felültünk a lesre és a magam részéről csendes pipázgatásba kezdtem, de pár szívás után kosok sorjáztak ki az erdőből, elől egy alig hatvan centis négy évessel. Az utána érkezőknek már nagyobb és szebb ívű csiga díszítette a fejét. Kost sem akartam lőni, így a fényképezőgépé volt a fő szerep.

Még csak fél négy lehetett, de már alkonyodott. Ekkor jelent meg egy konda, mindenféle korú és nagyságú malacokkal , süldőkkel. Innentől már izgalmasabban alakultak a dolgok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.