Ma feltétlen gyere - szólt a meghívás - disznó biztosan lesz, de szarvas is jöhet. Még bizonytalanra is elindulok, de egy ilyen "biztosra" pláne. A vadászháztól két erdő között vezetett az út,  ami már nem is az volt, hanem  egy járhatatlan sártenger.

A fakitermelők traktorai alapos munkát végeztek, kátyúk, gödrök, mély vágatok tarkították a lesig vezető utat. Szegény Nivával csak "mászó" fokozatban tudtunk vánszorogni, vagy a sarat túrtuk,  vagy csúszkáltunk, szóval nem volt egyszerű az úton maradni és haladni. A leshez érve csak félig könnyebbültem meg, mert az addig rendben is van, hogy ülök a lesen és vadászom, de innen majd valahogy haza is kell jutnom.

A vadászatról nem sokat tudok mondani. Először is, viharos északi szél cibálta még a stabil lest is, olykor függönyszerű esőhullámokkal kombinálva. Szinte permetté tépte a vihar az  esőt és vízszintesen kergette, sodorta, a maradék kedvemet is eláztatva.. Az erdő zúgott, morajlott a rá nehezedő nyomástól, a fák ágai panaszosan nyikorogtak, olykor hangos reccsenéssel tört el egy -egy ág. Másodszor pedig, a leereszkedő sötéttel a hallásom után, a második érzékszervem is cserben hagyott, "vakon" és "süketen" vadászni pedig, több mint őrültség.

Megfutamodtam. Úgy döntöttem, hogy nincs az a gyémántokkal kirakott vaddisznó, ami megérné, hogy maradjak. A bejegyzésem a bizonyíték, hogy hazaértem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.