Akkor még csak simán teremfocinak hívtuk - mert ez egy jól érthető magyar szó -  amit hetente kétszer is csináltunk. Gurítunk?-  volt a hívó szó, amire azonnal mentünk és döngettük a tornaterem falát, sokszor késő estélig. Volt bajnokság is, "vérre menő". Nem a díjazásért, mert az nem volt, annyi pénze senkinek sem volt, hogy valami kupát, vagy serleget vegyen, csak simán a siker jó ízéért fociztunk.

Emlékszem, egyszer a nagy esélyesek ellen játszottunk. A kapujukban B.Karcsi állt - Isten nyugosztalja - aki "civilben"  kézilabda kapus volt, úgy dobálta magát a parkettán, mint egy párduc, szinte lehetetlen volt neki gólt lőni.

Már a vége felé araszolt a döntetlen szagú meccs, amikor valahogy előre keveredtem a stabil középpályás szerepemet elhagyva és éppen a jobb szélről akartam középre belőni a labdát -  hátha belebotlik valaki -  de a két ( bal) lábam közül az egyik nem így döntött.A  jobbal megbikázott labdával,  telibe találtam a saját balomat , így totál véletlenül, az első mozdulatomra kivetődő Karcsinak, hatalmas gólt rúgtam. Mondhatni saját mandineremből.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy annak idején nem a futsal pályáról válogatták a minisztériumi dolgozókat.Ez az "alakításom" minimum egy államtitkári állást ért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.